Fajtatörténet

A magyar szürke szarvasmarha eredete a múlt homályába vész. Több elmélet is létezik, ám ezek közül egyik sem bizonyított. A 19. században elfogadott nézet volt, hogy honfoglaló őseinkkel érkezett a Kárpát-medencébe, később leletekre alapozva ezt cáfolták. Az újabb elméletek szerint a szürkemarha őseit behozhatták a kunok, kalandozó hadjárataik során Nyugat-Európából a magyarok, de a kora középkorban akkor még itt élő őstulok populáció befogott példányaiból is kitenyészthették.

Összességében elmondható, hogy mindegyik elmélet lehet helytálló, és az igazság azok kombinációjában keresendő.

Amit biztosan tudunk, hogy a kistermetű magyar szarvasmarhák a tatárjárást követően tűntek el végleg a leletanyagból és a 13. századi pauzát követően tűnt fel a szürke marha az Alföldön. (Ami egyébként egybeesik a kunok betelepedésének helyével és idejével.)

A középkortól kezdve a magyar agrárgazdaságban döntő szerepet játszott egészen századunk elejéig, elsősorban, mint távoli nyugati piacokra élve hajtható vágómarhaként. Évente százezernél is több egyedet hajtottunk ki az országból, és olyan történelmi hírű családok, mint a Zrínyiek, Thökölyek, Nádasdyak is a tőzsérkedéssel (marhakereskedelem) foglalkoztak.

Később a termelékenyebb nyugati fajták hatása miatt egyre inkább, mint kiváló igásállatot hasznosítottuk.

A mezőgazdasági gépek általános használatának elterjedésével számuk rohamosan csökkenni kezdett, az 1960-as években érte el a mélypontot, amikor a hazai állomány 6 bikára és 200 tehénre apadt. A fajta fennmaradását lelkes hazai tenyésztőknek köszönheti, akik 1991-ben a szakma és a tenyésztői munka összefogására megalapították a Magyar Szürke Szarvasmarhát Tenyésztők Egyesületét. A Hortobágyi Nonprofit Kft. alapító tagja a szervezetnek és elkötelezett feladatának tekinti a magyar szürke szarvasmarha génmegőrzését.

Fajta bemutatása

Kétségkívül legimpozánsabb hazai háziállatfajtánk, melynek őse az azóta már kipusztult őstulok (Bos primigenius).A magyar szürke szarvasmarha kifejlett példányai szilajságot és valódi őserőt sugároznak.

Az állatok színe attól függően változik, hogy milyen idősek. A borjak születéskor „pirók” színűek, később fokozatosan világosodnak, szürkülnek, mígnem 4-6 hónapos korukra ki nem alakul a már jól ismert szürke küllemük.

A hétköznapi megfigyelő számára az egyedek egyformának tűnhetnek, de szakavatott körökben több árnyalatot különböztetnek meg: ezüstszürke, ezüstfehér, rigószőrű, daru, darvas, sötétdaru, kékszőrű.

A bikák testének különböző részein 3-4 éves korukra „kormos” fekete foltok jelennek meg.

Az egyedek vizsgálatánál az egyik leglényegesebb szempont a széles szarvtő, tenyésztői tapasztalatok szerint előnyös fejlődési tulajdonságokról árulkodik.

A szarvak formája rendkívül változatos, méretben és alakban egyaránt. A leghosszabb szarva az ökörnek van, akár az 100cm-t is elérheti, a bikáké ettől valamivel kurtább (60-70 cm), a legrövidebb és legvékonyabb a teheneké.

Régen nagy jelentőséget tulajdonítottak a szekér elé fogott állatok szarvának, ún. szarvigazítót alkalmaztak a kívánt forma eléréséhez.

Tejtermelése nem számottevő, főleg a húsát hasznosítják. A kifejlett bikák tömege elérheti a 800-900 kg-ot, a teheneké 500-600 kg-ot.