Füredi nyereg

A magyarság a honfoglaláskor magával hozott nyitott nyeregszerkezetet használta tovább a kárpitozott úri és a farszíjas paraszt- és katonanyergeken. Európa számos országában a huszárezredeket az e hagyományt őrző nyergekkel, magyar módra szerelték fel.

A felszerelési tárgyak közt már a XVI. században említés történt a huszárnyeregről, bár ez a nyereg még a Rákóczi-szabadságharc idején sem volt egységes. A huszárok magyar- vagy katonanyerget, török- és németnyerget egyaránt használtak, de említés történt a kocsis-, továbbá a pajzánnyeregről is. Az 1744-ben elnyert mezővárosi rang és a hozzá kapcsolódó évi négy országos vásár engedélyezése a kisiparok megerősödésére is kedvező hatást gyakorolt Tiszafüreden. Itt elsősorban az állattartáshoz kapcsolódó mesterségek teljesedtek ki, de erősödött az ártéri erdők anyagára is építő faipar, köztük a nyereggyártás is.

A tiszafüredi nyergesek a XVIII. században már kijutottak Poroszországba, ugyanis az 1740-1786 közt uralkodó Nagy Frigyes huszárezredei felállításakor számított szakértelmükre.

Ezen adatok alapján is kirajzolódik, hogy a XVIII. század második felétől valóban országosan ismert volt a füredi nyereg, s a huszárság révén Európa más országaiban, sőt az Újvilágban is ismerték és kedvelték.

A magyar nyereggyártás történetében fordulópont a XVIII. század elején következett be, amikor a huszárezredek ruházatát és felszerelését szabályozták. Ekkor egységes nyeregtípusul a magas kápájú boknyerget írták elő. Ilyen típusú nyerget készíthettek ekkoriban Tiszafüreden is. A hadiipar nyeregre vonatkozó előírásai időnként változtak, így például a XIX. század elején elrendelték, hogy a nyergek első és hátsó kápáját patkó alakú erősítővassal kell ellátni. 1832-től a balesetveszélyre hivatkozva a huszárnyergeken első kápafej kialakítását megtiltották. A nyergeseknek, ha a hadseregtől megrendelést akartak kapni, ezekhez az előírásokhoz alkalmazkodni kellett. Az előírások változása 1868-ban nagy csapást mért a nyereggyártókra, ettől kezdve ugyanis a Monarchia huszárjai csak olyan nyergeket használhattak, melynek kápáját nem fából, hanem öntöttvasból készítették. Ennek a feltételnek a füredi nyergesek már nem tudtak eleget tenni, hadiipari megrendeléseiket elvesztették. A füredi nyergesműhelyek száma 1854 és 1884 között egyharmadára csökkent.

1868-tól, a hadiipari megrendelések elvesztésével ez a virágzó foglalkozás gyorsan hanyatlott, ráadásul a közlekedési lehetőségek gyors változásával egyre kevesebb nyeregre volt szükség.

A tiszafüredi készítésű, majd ennek elterjedésével kialakult, ún. tiszafüredi típusú nyereg jellegzetessége a viszonylag alacsony állás, valamint az első és a hátsó kápafejnek egyaránt ún. kápakanálban való végződése, illetve kiképzése és gyakran míves faragással történő díszítése. Az erdélyi havasok közt fennmaradt nagykápás nyereg mellett a füredi nyereg az egyetlen valóban hagyományőrző összekötő szál a honfoglalás kor és modern mindennapjaink idejét illetően. Emellett ez a nyereg az utolsó iparszerűen gyártott magyar nagykápás többcélú nyereg.

A füredi nyerget kétféle fából készítették. A ló hátára simuló nyeregtalp puhafából, általában nyárfából készült, míg az ívelt kápákat keményfából, Y alakú ágasfából faragták. Mind a puha-, mind a keményfát három-négy évig szárították, hogy ne vetemedjen el.

Az alkatrészek díszítéséhez cifrázókést, különböző mintájú cifrázóvasat, fakalapácsot használtak majd a nyerget dörzsölőcsonttal fényesre dörzsölték.

A XIX. század második felétől – összefüggésben a népművészet kiszínesedésével – vörös és fekete festékkel is kiemelték a faragásokat, díszítették a nyerget. A díszítéshez nem használtak mintakönyvet. A füredi nyergesműhelyek az idők folyamán ugyan változó, de mégis jellegzetes díszítménykinccsel rendelkeztek.

A keményfa kápákon beütött mintasor, mélyített és domború faragás volt, melyek mintázatát ékrovás és klasszicista indadíszek adták. A legszebb ornamentika a kápák kiemelt részére, a kápafejekre került, mely általában élethű vagy stilizált virágokat, bimbós vagy kinyílt virágtányérokat ábrázolt. A legkorábbi darabok virágábrázolása erősen stilizált; megfogalmazásában hasonlatos a honfoglalás kori tarsolylemezek palmettás díszeihez.