Karikás ostor

A karikás a lovas pásztornépek jellemző terelőeszköze, a magyarságnál valószínűleg a keleti, a honfoglalás előtti török kultúrelemek közé tartozik. A Hortobágyon és a Kiskunságban használt forma, amelynél a szíjkengyelt oldalt kötik a nyélhez, megegyezik a steppei népek, pl. kírgizek és baskírok ostoraival. A karikásostor vagy karikás rövid nyelű, kenderkötélre szíjból font, állatterelő eszköz, melyet főleg a csikós, általában több-kevesebb mértékben minden pásztor használt és használ napjainkban is. A magyar pásztor fő és legdíszesebb szerszáma, melyet mai napig használnak és készítenek a hortobágyi csikósok és gulyások. Nevét az ostor több ágból álló nyaki részét összekapcsoló réz- vagy vaskarikáról kapta. A múlt század végén viszont ezek a karikák elmaradtak az ostorról és felváltotta őket a bőrből készült fül. A karikásnak ezt a részét teleknek hívjuk, ez köti össze a karikás két fő részét az ostort és a nyelet.

A karikás nyele 35-40 cm hosszú, szilva- vagy meggyfából készül. A nyél részei a markolat (fogó) és az ostornyélfű. A nyelet henger alakúra, szögletesre vagy laposra faragják és alul hagynak neki egy karimát, hogy ki ne essen a kézből. Egykoron az ostornyelet nemcsak fából, hanem lábszárcsontból is készítették. A hortobágyi pásztorember a karikás markolatát, intarziaszerű berakással díszíti, más néven kiveri a karikás nyelét. A berakásnál a pásztor először az alakot vési ki késével, azután az egész alapot kivágja. Pipa rézből, kaucsuk körfésűből, fehér szaruból, napjainkban pedig színes műanyagból kivágja a megfelelő mintát, belemetszi, réz vagy szaruszeggel oda szegezi és megreszeli. Alkalmazott minták: felkelő sugaras nap, tele hold, magyar korona, kés, villa, gémes kút, bogrács, szolgafa, ló, tehén, vasaló, kutya, virágok, a Kilenclyukú-híd. A nyél többi részét melyet nem díszítenek, bekötik, ezt nevezzük ostornyélfűnek. Az ostornyélfű szíját hasival átkötve bőr pillangók díszítik, melyek csipkések. Alul a nyélhez alakult a nyél alatt szélesedő, középen végig hasított, kicsipkézett és lyukgalt karszíj lóg, melyet a karra húzzák fel, hogy a kezükből ki ne szaladjon a nyél. Végéhez az erős telek van hajtva és kötve, melybe a hasonló félelipszis alakú ostorfű (ostornyak) kapaszkodik. Az ostorfű hasonló pillangókkal van gazdagon kikötve, mint az ostornyélfű.

Az ostorfűt követi az ostorderék (fonás), a rugó, a csapószíj és a csapó, ezek az ostor részei.

Maga az ostor 2-3 méter hosszú. Az ostor bőrből készül. A fonáshoz az állatok hasa alján található vékonyabb bőrt, a hasit használják. Az ostorfonás úgy történik, hogy a pásztor vesz egy darab kenderzsineget vagy vékonyabb kötelet vagy egy vastagabb szíjat hasít, kiköti a kútkávához, ajtófélhez és erre, mint bélre fonja a hasit. Egy karikás lehet 6-8-12-16-18-24-32 ágú. A harminckét ágú a legszebb és legnehezebb fonás, ennek elkészítéséhez rendkívüli nagy kézügyesség szükséges. A fonás többféle lehet, a legszebb, az ún. kígyóháti, de ismert még a zabszem-, kocka-, rozmaringfonás is. Az ostorderék 1-1,5 méter hosszú és lefelé folyton vékonyodó hasi fonal, ebből nyúlik ki a rugó, mely rendesen dupla szíjból van összerakva és 40-50 cm hosszú. Ezután következik az egyes szíjból álló csapószíj, melyre a csapót ráhurkolják. A csapót ló sörényéből, farkából, vagy manapság műszálból is fonják, 10-15 cm hosszú és 4-5 cm-t szabadon hagynak belőle, hogy jobban szóljon. Ennek segítségével tudnak a pásztorok erős durranó hangot kicsapni, kicsergetni.

A szép ostor a pásztornak nemcsak terelőeszköze, hanem dísze, címere is. A hajdúsági csikós akármerre megy, mindig a nyakán hordja. Ha a ménest lóháton őrzi, feje felett forgatva elöl, egyet ránt rajta, s az ostor csattan. A jószágot nem annyira ütik vele, mint inkább pattogtatva, hangos kiáltozással késztetik kellő irányba.